Mindannyiunkat meglátogathat néha egy öreg hölgy – mondja a darabbéli tanító. Az öreg hölgy pedig maga a patinás, klasszikus, görög végzet. Kegyetlen darab ez, mert az emberek gyarlóságukban kegyetlenek. A szereplők alázata a szöveggel és helyzetekkel szemben végtelen, ahogy a rendező alázata is a szereplőkkel szemben: így értelmetlen lenne ezt az előadást színházi produkcióként értékelni. Nem azért, mert itt amatőrök játszanak (ennél a szónál talán csak a profit utálom jobban, meg a művészt), hanem mert itt emberek, konkrétan a tizenkettedik osztály jelenlegi és jövőbeni állapotának a felméréséről van szó. Aminek hol homályosabb, hol tisztább tükrében betekintést nyerhetünk Güllen város (a szó jelentése: szar) pár hetébe. A színpadon emberek vannak, valódi emberek, emberi emberek: sírnak, nevetnek, és lehet a játékukon sírni, nevetni. Ezek az emberek a darab végén ölnek is. Fantasztikus egyéni alakításokat, fantasztikus figurákat láthatunk. Ötletek garmadája vonul fel zenében, mozgásban, látványban. A sztorit elmesélni fölösleges lenne, mert végtelenül egyszerű; épp annyira, hogy ne kelljen törni a fejünket rajta, miközben élvezzük a játékot. Az erkölcsi kérdéseken való gondolkodást nyugodtan hagyjuk a végére, történik épp elég dolog a színpadon ahhoz, hogy ne kelljen közben moralizálással agyonütni az időt. Erkölcsi kérdéseken – mint mondottam – utána lehet gondolkodni, meglepődnék azonban, ha valaki erkölcsi ítéletet alkotna a végén. Ahhoz túlságosan is szerethetőek a gyilkosok. Éppen annyira, mint bármelyikünk.